2011. október 5., szerda

Szabó Ádám beszéde az Art9 Galériában

LEHEL – immár másodszor Kezdhetném ezt a kiállítás-megnyitót (fogalmazok látszólag körmönfontan, ám alig sem palástolva a tényt, hogy feltételes mód ide vagy oda, ha már beszélni kezdtem, a szám szólásra nyitottam, hát a kiállítás-megnyitót is óhatatlanul megnyitottam, és ezért aztán nagy levegőt véve folytatnom kell rendületlenül a felolvasást, nehogy ezt a tényt félremagyarázva magát a kiállítást vegyék egyesek megnyitottnak, és egy pillanatnyi elakadásomat felhasználva elinduljanak a képek felé, immár tudomást sem véve a kiállítás megnyitójának, vagyis csekélységemnek kétségbeesett verbális erőfeszítéseiről), egyszóval kezdhetném ezt a kiállítás-megnyitót a néhai birkapásztor esetével, aki jó ismerőse, miként ő emlegette: a föstő, meghívására lejött a hegyoldalból, ahol oly gyakran találkoztak korábban, két kolléga: az egyik művészi hitvallást őrzött, a másik birkanyájat, lejött a hegyoldalból nyájastul, kutyástul, mert a föstő meghívta a kiállítás-megnyitójára, és miután a nyájat kint hagyta az udvaron, ő maga meg bement a gallériába, ahol meghallgatta egy nem kimondottan hórihorgas, nem kifejezetten dúshajzatú, ám tekintélyt sugárzóan pápaszemes ember beszédét, mi több meg is tapsolta tisztességgel, bár csupán egyetlen mondatot értett belőle, a végén azt, hogy: „A kiállítást megnyitom.”, és aztán ivott egy pohár bort is illendőségből, mert látta, hogy így szokás, majd a föstményeket is böcsülettel végignézte, hogy aztán kifele menet egy asztalon megpillantsa a vendégkönyvet, amelyben mindenféle írást látott, melyeket ugyan nem nagyon tudott kisilabizálni, de úgy gondolta, a föstő biztosan örül, ha ő is ott hagyja a kézjegyét, ezért megragadta a tollat, és azt véste nagy buzgalommal és némileg dülöngélő lóbetűkkel a papírra: „KÉPEK SZÉPEK”, majd fogta magát és nyájastul, kutyástul visszament a hegyoldalba. Kezdhetném így is, és körülnézve a teremben konstatálhatnám, hogy nem is hazudnék nagyot. Ám nem kezdem, egyrészt, hogy ezt a márványba kívánkozó tőmondatot fönntartsam a befejezés számára, másrészt pedig, mert megnyitni jöttem Kovács Lehelt, nem dicsérni. Folytathatnám aztán személyes élményekkel, tudván, hogy a nagyérdemű hálás hallgatója a személyességnek, mert így ő maga is az elhangzottak részesének érezheti magát, jelen esetben a kiállítás-megnyitónak, úgy érezheti tehát, mintha őt magát is megnyitná a mikrofonnal avagy anélkül beszélő (e sorok megfogalmazásának idején még sűrű homály fedte a megnyitó majdani körülményeit, legalábbis a sorok fogalmazójának számára mindenképpen), és e nyitottság aztán előnyére válik a kiállításnak, mintha a képek is ily módon könnyebben nyílnának meg a szemlélő előtt, sőt mintha a fehér- és vörösborospalackok is maguktól kidugaszolódnának (nem pedig derék festőnknek kellene ilyesmivel bajlódnia, mintha legalábbis hobbisommelier volna, nem képzőművész). Mesélhetnék tehát első találkozásról, délelőttből délutánba, sőt estébe, mi több éjszakába forduló borozással színesítve, majd másnapi, stílszerűen másnapos telefonbeszélgetésről és még sok-sok beszélgetésről Pesten, a Balatonnál vagy akár külső, francia és olasz földeken, sőt mi több kiállítás-megnyitóról is szólhatna a mesém, melynek során a jelen szavak elhangoztatója Don Quijótéhoz hasonlította az itt látható képek megalkotóját, mely állítását egyébként azóta is fönntartja… - mesélhetnék tehát sok mindenről, de legyünk őszinték: mindennek alig lenne több köze ehhez a kiállításhoz, mint Kovács Lehel festészetének a neoavantgárdhoz. Talán a tárgyilagosságnál kéne hát maradni, fényhatásokról beszélni és éjszakai tájakról, esti reptérről és autóútról, lámpa megvilágította erdő közepébe állított behajtani tilos tábláról (mondhat bárki bármit, ha ez realizmus, akkor annak legfeljebb mágikus megfelelője, ily módon teremtve művészettörténészi szemmel talán fel nem fedezhető kapcsolatot Lehel és a Franz Roh által felcímkézett amerikai festők között) és hasonló csodákról. Esetleg kölcsönvenni olyan megfogalmazásokat, mint a „tájakban felfedezett jellegzetességeknek alárendelt művészi eszközök”, vagy azt, hogy „művein nem a festő, hanem a tájak karaktere rajzolódik ki”, ám akkor mit kezdenénk az „Esti tájbejárás” sötétlő hegyvonulatának és ipari létesítményének előterében kirajzolódó impozáns hátsóról, mely minden kétséget kizáróan és karakterisztikusan a festőé. Minden út tehát, amelyet szavakkal köveznék ki, tévút lenne csupán, elágazó ösvény egy elátkozott kertben, és nem Lehel képeihez, hanem a semmibe vezetne. Nem marad számomra más, mint beváltani korábban tett ígéretemet és a néhai birkapásztor csodálatosan tömör és lényeglátó megfogalmazását idézni fel ismét: „KÉPEK SZÉPEK”, tudván, hogy ennél többet nagyképűsködés nélkül magam sem mondhatnék, és belenyugodván abba, hogy bár megnyitni jöttem Lehelt, és ezt a feladatomat hellyel-közzel teljesítettem is, ám az utolsó tagmondatnak és ily módon a megnyitónak mégiscsak Lehel képeinek dicséretével kell zárulnia.